A hibák tanulságos bemutatása

Bizonyos értelemben a „megoldásközpontú újságírás” elnevezés nem teljesen pontos. Akik először hallják ezt a kifejezést, leginkább arra gondolnak, hogy az újságíró által leírt megoldás tekinthető „az egyetlen megoldásnak”. (Mostanra talán már sikerült eloszlatnunk ezt a téves elképzelést.)

 Valójában az újságírókat jó lenne rábírni arra, hogy írjanak a problémákra adott válaszokról, függetlenül attól, hogy azok beváltak vagy nem. Tisztán kell látniuk, hogy a válaszok közül mi működik és mi nem. A megoldásközpontú történetek fő célja, hogy gyakorlati információkat közöljenek arról, hogyan lehet minél eredményesebben megoldani egy problémát vagy a hozzá hasonlókat.

E definíció szerint a „megoldásközpontú szemüvegen” keresztül még egy látszólag sikertelen választ is érdemes megvizsgálni – feltéve, hogy az valamilyen módon a társadalom épülését szolgálja. Íme néhány példa arra, hogyan történik ez a valóságban:

Állítsunk szembe egy hibás választ egy hasonló, sikeresebb alternatívával!

2014 nyarán az ebola gyorsan terjedt Nyugat-Afrika nagy részében. Számos fontos cikk foglalkozott a betegség által érintett országok helyzetével, köztük Sierra Leonéval. Augusztusban azonban Catherine Byaruhanga, a BBC munkatársa arról számolt be, hogy a keleti-afrikai Ugandában az ebolajárványt egy egészségügyi megfigyelő rendszer segítségével megfékezték. Ez a történet kivételes módon hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi közösség tájékoztatást kapjon a helyzet javításának lehetőségeiről.

Láttassuk a kudarc tanulságait!

Amikor interjút készítünk egy kudarccal végződött megoldási kísérletről, feltehetjük ezeket a kérdéseket: „Mit tanulhatnak mások ebből? Mit lehetett volna másképp tenni?” Az ilyen kérdések segítségével az újságíró képes túllépni a hibákról szóló, szokványos történeteken.

Legyünk nyitottak a szürke árnyalataira!

Valójában csak ritkán lehet valamit teljes bukásnak vagy makulátlan sikernek minősíteni. Ha valamit kellő aprólékossággal vizsgálunk, láthatjuk a szürke számos árnyalatát. Például említhetnénk Jeffery J. Silingo írását, amely a The New York Times-ban jelent meg a tömeges nyitott online kurzusok (Massive Open Online Course, MOOC) trendjéről. Arra a következtetésre jutott, hogy bár ezek a kurzusok nem váltották be az oktatás demokratizálódásának reményeit, az „intézményes oktatás és a szakmai fejlődés fontos kiegészítő eszközévé váltak.”

Érdemes megnézni, vajon mi vonzotta az embereket egy elbukott ötlethez.

Ez különösen releváns, ha olyan népszerű emberek sikertelen ötletéről készülünk írni, akiknek sok a rajongójuk és/vagy befektetők bízták rájuk a pénzüket. A TOMS cipők üzleti modellje az egyik első és közismert példája a „vegyél egyet-adj egyet” típusú vállalkozásoknak. Sok vevő úgy gondolta, ez az üzleti modell ragyogó lehetőség arra, hogy vásárlásával a világot is jobb hellyé tegye. Alapos kutatások azonban rávilágítottak arra, hogy a helyi cipőgyártás fejlesztése egy adott országban hatékonyabb lett volna, mint a külföldi cipők adományozására alapított rendszer. A TOMS hibáiról szóló teljes történetnek tehát tartalmaznia kell annak elemzését is, vajon miért lelkesedtek a vásárlók ezért az ötletért. (Ebben a konkrét esetben a jó szándékú vevők idővel tájékozódtak a problémákról és a TOMS végül megváltoztatta üzleti modelljét.)